Tanulok ezekben a sorokban meg csak úgy az élet közben egészen véletlenül - verset írni. Legjobb technika erre, hogy verseket írok. Legtöbbször nem elég teljesek, de mégis ez az egyetlen vigaszom. Az egyetlen igazi függőségem. Közben persze olvasok is, mostanában az "izgalmas" regényekre nincs kedvem. Nem érdekel semmi, csak ami a felszín alatt van. Csak a lényeges dolgok, amiket az ember egy hosszú csend vagy egy mély lélegzetvétel után küld szavakba. Ezért van az, hogy nagyon gyorsan megunom azt, aminek nincs köze a lényeghez. Az ilyen dolgokban van az élet veleje, s engem csak ez a néhány dolog éltet. A rím nem az erősségem, inkább a tartalmi, mint a formai összhangra törekszem.
Azért írok, mert sokszor veszekszem a világ menetirányával. Azért írok, mert talán te is benne leszel s megtalálod magad valamelyik rímtelen soromban. Vagy lehet, hogy éppen nem. De akkor sem zavar. Legalább érzed: találkoztál valamivel, ami nem te vagy. És abban a percben - ha csak egy kicsit is - felismerted magad.
Azért írok, mert az íráshoz csak élni kell és látni. Milyen könnyű s mégis mennyire nehéz. Nehéz ha nézel és milyen könnyed ha látsz is. Végül pedig azért írok, mert nem tudom milyen nem írni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése